Home » Blog » Scott Kiloby

Címke: Scott Kiloby

Amikor a Spiritualitás Elaltat és Eltompít (és még csak nem is tudunk róla)

Scott Kiloby írása. Fordította: Oravecz Andrea.  

Amikor a spirituális tippek és közhelyek édes dala elaltat minket, könnyen arra ébredhetünk, hogy ezek a hipnotikus melódiák eltompítják érzékeinket és érzelmeinket. A spirituális elkerülés nem csak egy divatos új frázis. Valószínűleg a legéletbevágóbb beszélgetés, amit egymással megejthetünk, miközben összejövünk ezen az út nélküli úton az élet felé. Legegyszerűbb meghatározása szerint a spirituális elkerülés az elme használata arra, hogy elkerüljük azt, hogy éreznünk kelljen.

Ó, az ígéret, amit a szavak kínálnak… Olyan könnyű kimondani őket. A legékesszólóbb módokon lehet rendezgetni őket. A szívünkhöz szólnak. Mély szinten rezonálhatnak. Érezhetjük a rezgésüket. Mindez csodálatos. A kifejezés szépsége. Művészek, költők és dalszövegírók évszázadok óta tudják ezt, és kitermeltek olyan kifejezéseket, melyektől elalélunk, reménykedünk és álmodozunk. És természetesen megvan a spirituális költészetnek is a helye, mivel megvan a maga átalakító hatása. Csupán már bizonyos szavak meghallása áthatolhat dolgokon, olyan tisztánlátást előidézve, mely ismeretlen volt a szavak meghallása előtt.

De a spirituális szavak túl gyakran valami mást tesznek, valami akaratlan dolgot. Legnagyobb akadályunkká válnak!

A saját tapasztalatomban, és a számtalan ember életében, akikkel együtt dolgoztam, a spirituális szavak oly sokszor oly könnyen válnak búvóhellyé, látszólagos megérkezési ponttá. Sokkal könnyebb a valóságról vagy az Igazságról beszélni, mint ténylegesen csupaszon, nyitottan és sebezhetően élni az életünket, kitéve annak, ami ténylegesen pillanatról-pillanatra megjelenik. Nem csoda, hogy elrejtőzünk ezekben a szavakban. Könnyebb az Igazságról beszélni, mint ténylegesen együtt lenni azzal a fájdalommal, összehúzódással, nyugtalansággal, érzelemmel vagy unalommal, ami akkor jelenik meg, amikor a spirituális ígéretek altatódalát üresnek látjuk. Könnyebb azt mondani, hogy „Minden Egy”, mint hagyni, hogy a dualisztikus kapcsolat, minden nyomógombjával együtt, kapu legyen valami mélyebb felé, mint egy ilyen kétszavas frázis, valami igazán sebezhető és szeretetteli felé. Nem igazán láttunk át a történetmesélésünkön, ha ezekbe a spirituális frázisokba kapaszkodunk. Egyszerűen csak a személyes történetmesélés lecserélődött spirituális történetmesélésre. Ez egy helyettesítő játszma, újabb mód arra, hogy megvédjük magunkat attól a sebezhetőségtől, hogy hiteles emberi életet éljünk annak minden szépségével és rútságával, örömével és bánatával, hullámhegyével és-völgyével.

Dolgoztam olyan emberekkel, akik vég nélkül beszéltek nekem arról, milyen csodálatos a jelenlét, vagy a valóság így, a valóság úgy, vagy hogy a spirituális gyakorlatuk célja elérni valamilyen állapotot, amit kivetítettek egy halott vagy élő gurura. Én csak hallgattam és hallgattam, arra a pillanatra várva, amikor abbahagyják, hogy megkérdezzem tőlük: mi folyik itt valójában? Mit keresel? És ha megállnál egy pillanatra és tényleg éreznéd azt a fájdalmat, összehúzódást, nyugtalanságot, érzelmet vagy kereső energiát, és hagynád csak lenni, még mindig énekelnéd ezt a dallamot? Még mindig ennyire a fejedben lennél? Még mindig papagájként ismételgetnéd a legújabb, legnagyszerűbb fogalmi keretet vagy tanácsot, amit a legutóbb a városba érkezett tanítótól hallottál? Mi történne, ha abbahagynád az elmélkedést a spirituális szintekről, és arról, hogy milyen szinten vagy te és a tanítód?

Igazából mi mást ígérnek a spirituális nyelvezeteink, vallásaink, politikai vagy világnézeteink, mint a védelmet attól a fájdalomtól, hogy tévedünk? Nem azért ragaszkodunk annyira hozzájuk, hogy megvédjük és óvjuk magunkat annak fájdalmától, hogy azt látjuk, igazából egyáltalán nincs fogalmunk arról, mi igaz valójában? Látni ezt a kártyavárat összedőlni kétségtelenül ijesztő. És így inkább szerelmesek maradunk ugyanabba a dalba, újra és újra ismételgetjük, remélve, hogy senki nem fogja lerombolni hiedelmeinket, vagy próbára tenni a komfort zónánkat és éreztetni velünk, hogy mi is rejlik valójában mindez mögött. Többnyire félelem.

Mi történne, ha ráébrednél, hogy ez az egész keresési-játék, a megvilágosodástól kezdve, a jobb közérzeten, intellektuális bizonyosságon át, a magad vagy mások megváltoztatásáig bármi, igazából csak valaminek az elfedésére való? Egy mód arra, hogy elkerüld, hogy érezned kelljen AZT, bármi legyen is AZ a testedben.

Nem állítom, hogy az egész emberiség nevében beszélek. Nem akarok valamiféle prédikáló tekintély lenni. Csak próbállak egy kicsit húzni, vagy legalább szeretettel tüzet gyújtani benned, és addig életben tartani ezt a tüzet és együtt ülni veled, amíg minden, amit te és én elkerültünk, felszínre kerül és szabaddá válik. Így szerethetjük egymást, de nem azon a kapaszkodó, rászoruló módon. Nem, érett módon, ami lehetővé teszi, hogy tényleg önmagunk legyünk, bárhogy is jelenik ez meg, teljes megbocsátással és együttérzéssel minden iránt, ahogy az megtörténik.

Ez nem arról szól, hogy valami hamis hegytetőn állunk és kinyilvánítjuk az igazságot az elkerülésről. Ez olyan üres lenne, mint a fehér tér ezek mögött a szavak mögött. Saját tapasztalatomból beszélek. Beszélgetésre hívlak, meghívót küldök a vizsgálódásra. Én magam is csináltam ezt az elfedő manővert. És mások eléggé szerettek ahhoz, hogy továbbra is minden pillanatban hívtak ki az álomból, így szembe tudtam nézni a háttérben figyelemért kiáltó emberi mivoltommal. Sok olyan ember nevében is szólok, akikkel együtt dolgoztam, és akiknek nincs hangjuk szólni. Úgy találták, hogy az elfedő manőver a saját tapasztalásukban is megtörténik.

Figyelek embereket, amint kezdenek igazán mélyre menni, csak hogy utána visszatérjenek és belekábuljanak az elme legújabb spirituális altatódalába, a legújabb fogalmi keretbe. Látok oly sok másokat, akik nyíltan vagy burkoltan állítják, hogy felébredtek, vagy „végeztek” a kereséssel, csak hogy azt találjam, hogy amikor elkezdenek az önvizsgálatokkal vizsgálódni, igazi fájdalom bukkan a felszínre. És sokan körülbelül ekkor menekülnek el. Az egész olyan tudattalan. De ez a tudattalanság nem azt jelenti, hogy nem kiabáljuk ki, amikor látjuk.

Meg se tudom számolni, hányszor vártam, hogy valaki abbahagyja a legújabb spirituális dal, vers vagy fogalmi keret éneklését, vagy abbahagyja annak állítását, hogy „megcsinálta”, csak hogy úgy találjam, olyan régi gyerekkori fájdalom rejlik az egész mögött, amivel sosem foglalkoztak, sosem látták szívesen, sosem adtak teret neki, hogy lélegezzen és legyen. Amikor ez az egész fecsegés abbamarad, akkor kezdődik a zsigeri szintű őszinteség. Kicsordulnak a könnyek. A zokogás a felszínre tör. Nincs hová bújnia az önvédelem régi érzésének. A szavak már nincsenek ott, hogy elfedjék. És így előjön a fájdalom. Végül, és hála Istennek, előjön. Ez emberi dolog, teljes egészében. Csak akkor jelenik meg, ha az egész mágikus gondolkodás a magasabb transzcendens állapotokról és az Istennel való újraegyesülésről leáll egy pillanatra. És ezekben a pillanatokban, amikor mélyen átérezzük ezt a fájdalmat, és lehetővé tesszük, hogy felszabaduljon, lehetőség van kézzelfogható átalakulásra azokból a gyerekkori sebekből, változásra abban, ahogy mindent megtapasztalunk, olyan változásra, amit sosem lehet igazán szavakkal megragadni, mindegy milyen mélyenszántóan vagy varázslatosan hangzanak is.

Ekkor végül megtörténhet a mély önvizsgálat. Nem az a fajta vizsgálat, ami bármit is ígér, hanem ami mindent felszínre hoz, még az üres ígéreteket is, hogy a fájdalom az lehessen, ami (mulandó energia), és aztán édes halált halhasson, hogy valami új születhessen. Új életmód, ami már nem a rejtőzködésről szól. Ez az emberi dolog, ami végül fényre kerül, örökre véget vet az elkerülés játszmájának.

Ezt a dolgot mindenki érzi, az édesanyádtól kezdve a főnöködön, szomszédodon át az ellenségedig. Ez az, ami közös bennünk. A spirituális nyelv terén nincs bennünk közös. Az „igazságot” egy mozgó céltábla jelképezi. Az igazság más meghatározását fogod hallani minden szájból. Nagyon ritkán tudunk megegyezni abban, hogy mi az igazság vagy Isten, az elme szerint. De az elfedő manőver közös bennünk. Jobban akarjuk érezni magunkat. Nem akarunk fájdalmat érezni. Csak pozitív érzelmeket akarunk, a negatív cuccot nem. Mindez olyan tudattalan és mégis olyan nyilvánvaló majdnem mindannyiunk számára. Itt kezdődik az elfedő manőver, amikor túl akarunk lépni rajta, ahelyett, hogy együtt maradnánk azzal, ami a pillanatban van. És az elfedés addig folytatódik, amíg kábultak maradunk a legújabb arról szóló dallamoktól, hogy mi az igazság, vagy hogyan működik a valóság, eltompítva a mögötte rejlő emberi természetet.

Még a legmegvilágosodottabban hangzó nem-duális szavak is lehetnek elfedő manőverek. A felszínen úgy tűnik, az élet teljességét, valami transzcendenst szólítanak meg. És a beszélő gyakran igazán hisz benne, mély meggyőződéssel, vagy azt mondja: „ez csak Isten vagy az élet, ami rajtam keresztül szól.” Mi van, ha nem az élet vagy Isten szól rajtad keresztül? Mi van, ha Isten egyáltalán nem írta alá ezt az elmejátszmát? Mi van, ha az aktuális szavak csak módszerek, amikkel bolondítjuk magunkat, vagy visszaaltatjuk magunkat a bizonyosság valami hamis érzésébe? Ha így van, ezek a szólamok nem fognak megmenteni minket a fájdalomtól. És semmi más sem. A fájdalom újra és újra vissza fog térni, amíg szembe nem nézünk vele és már nem kerüljük el. Az eget rengető spirituális élmények sem fognak megmenteni minket, ha tetszetős, szépen becsomagolt tanácsokká alakítjuk, olyan helyekké, ahol újra elbújhatunk.

Míg ezzel foglalkozunk, adjuk hozzá a spirituális kerülőút tüzéhez ezeket a szavakat: tudatosság, tudat, túljutás, felébredés, szeretet, a pillanatban élni, a most, az abszolút, stb. És adjuk hozzá az összes filozófiánkat és tudományos elméleteinket, amik kiokosítanak minket a részecskékről és kvantum-elméletekről, de egy lépést sem teszünk a sebezhetőség felé.

És igen, még az „együtt lenni azzal, ami van” szólam is lehet saját maga kerülőútja, mivel ez is csupán egy szócsoport. Végül is semmilyen én nincs ott, aki együtt lehetne azzal, ami van. Csak ez a szólam van, a legújabb divatként ismételgetve önmagát, a legújabb mód arra, hogy eltompítsa az érzékeket. Amikor eldobjuk ezeket a szavakat, és már nincsenek szavaink arra, amit ténylegesen a testünkben érzünk, túljutunk ezen a nagyon divatos „együtt lenni azzal, ami van” szólamon, hogy ténylegesen együtt legyünk azzal, ami van. Ez a kifinomult kerülőút talán a legmakacsabb és legbecsapósabb. Emberek évekig énekelhetik ezt a dallamot, hogy együtt vannak azzal, ami van, anélkül, hogy látnák, hogy maga a szólam csak egy újabb mentális becsapás. Manapság a Facebook-on és az elkerülésről szóló spirituális könyvekben cicomázgatják ezt a divatos szólamot. És személy szerint együtt voltam e szólam néhány leghangosabb szószólójával (tanítókat is beleértve), akik harcba szálltak velem, amikor arra hívtam őket, hogy ne használják mentsvárként ezeket a szavakat, és legyenek együtt azzal, ami ténylegesen felbukkan, amikor abbahagyják, hogy mentálisan győzködik magukat arról, hogy a pillanatban élnek azzal, „ami van.” A harc az elkerülésre, önmagunk bolondítására, az elpalástolásra való hajlamunkból ered.

Egyszerűen kényelmesebben érezzük magunkat a leírásokban, mint a testünkben. És a „nincs test” vagy „a test nem én vagyok” szólamokkal sem kerüljük el a mentsvárba menekülést. A testünk akkor is emlékszik a nyomógombokra, amikor az elménk belekábul ezekbe az éntelenségről szóló divatos frázisokba. A testünk továbbra is egész könnyen bekattan, amikor eldobjuk ezeket a frázisokat és ténylegesen érezzük a reakciókat azokra a különféle ingerekre, amiket a kapcsolatokban, nézeteltérésekben, a mindennapos munkahelyi kihívásokban és az élet minden más pillanatában találunk, amikor a legenyhébb unalmat, szorongást, szomorúságot, dühöt, szégyent, bűntudatot vagy kétséget is érezzük. Az indok, amit ismerek arra, hogy ez a konkrét frázis egy becsapás, ez: minden olyan ember szemében, akivel dolgoztam, és aki már nem támaszkodott erre a frázisra és mélyen a testébe merült, a szólam elvesztette vonzerejét. A dal édes halált halt. Csak egy másik önvédelmi frázisnak látjuk. És ezen a ponton már nincs rá szükség menedékhelyként.

A testünk olyan gazdag. Mély felfedezésekre váró univerzum. De oly gyakran maradunk elszakadva gazdagságától azáltal, hogy a fejünkben maradunk a legújabb frázisokkal és tanácsokkal. Nagyon megéri felfedezni belül és a fájdalom közepében ezt a gazdagságot.

Semmi sem fog megmenteni minket, mert nincs is szükségünk megmentésre. Semmi baj nincs velünk. Semmi megváltoztatni való a kilétünket illetően. Az egyetlen szükséges dolog az, hogy a kábítást annak lássuk, ami, egy elfedő manővernek, és hogy ne tompítsuk többé a testet. Az elkerülés itt ér véget. És a keresés is. Ez a fajta mély vizsgálódás önmagában válik a jutalommá.

Engedd magadhoz ezt a gyógyulást. Ez valódi átalakulás. Olyan seben gyógyulnak be ettől, amik éveken át újra meg újra felszakadtak, olyan történetek, amiket újra meg újra, ismételten lejátszottál a fejedben.

Az élet elkezd egyre erőfeszítés-mentesebbnek tűnni. Ha ilyen módon pihensz bele a jelen pillanatba, minden képzeletet felülmúló mélységű szabadságra találsz. Valóban belelazulsz abba, ami van, bármibe, ami éppen történik. Ez a valódi elfogadás. Az emberileg lehetséges legmélyebb meghajlás a valóság előtt. A fejedben lévő hang, ha észreveszed, nem igazán híve a meghajlásnak és elfogadásnak. A panaszkodásnak, hibáztatásnak, kritizálásnak, önvádnak a híve és annak, hogy mindig neki legyen igaza. Add meg magadnak a pihenőt a mai napon, amilyen gyakran csak lehet. Vedd észre a történetet, lazíts pár pillanatig és érezd az érzéseket közvetlen módon. Csak legyél, élvezd az életedet ebben a pillanatban, úgy, ahogyan van.

Ezt a bejegyzést az előző Living Enquiries weboldalról teszik közzé

A hang a fejedben te vagy?

Scott Kiloby írása. Fordította: Oravecz Andrea.  

Óriási pillanat, amikor először döbbensz rá, hogy a fejedben szüntelenül folyó kommentálás hangja hallható.

Abban a pillanatban választás előtt állsz. Egyszerűen elhiheted, amit ez a hang naphosszat mond neked. Vagy megfigyelheted ezt a hangot, és bármikor, amikor észreveszed, tarthatsz egy rövid – pár másodperces – szünetet, amiben elnyugszik ez a hang. Ezekben a pillanatokban megérezheted egy békés, csendes tudatállapot hangulatát. Ha csak egy ilyen tapasztalatot is szerzel, az emberi megtapasztalások egy érdekes aspektusa tárul fel előtted.

Ez a hang az életünkben többnyire csak megjelenik és eltűnik, folyamatosan kommentálva az éppen zajló eseményeket, jelenségeket – az ént, másokat, a munkát, a családot, a világot. Ennek a hangnak minden szavát elhisszük, mert abban az alapvető (tév)hitben élünk, hogy ez a hang önmagában a mi igazi lényünk, énünk.

Tehát, te ez a hang vagy vajon? Ha igen, ha tényleg hiszed, hogy te a hang vagy, akkor ennek a hangnak a hatalmában vagy, bármit is mond. Ha a hang éppen azt közli, micsoda pocsék nap van, akkor minden valószínűség szerint pocsék napra számíthatsz. Ha a hang arról beszél, milyen dühös vagy a főnöködre akkor jó eséllyel igen kellemetlen érzéseket tapasztalsz a főnököddel kapcsolatban, amikor összefutsz vele.

Ha a hang tudomásodra hozza, hogy valami nincs rendben veled, például valahogyan hiányos,  elégtelen vagy nem megfelelő vagy, minden valószínűség szerint ezzel a hiedelemmel fogsz mozogni a világban. És ezután, amikor kapcsolatba kerülsz másokkal az életedben, ez a hang, ami azt állítja rólad, hogy hiányos vagy, folyamatosan duruzsol tovább, bírál téged, és gyártja a feszültséget közted és mások között. Ha a hang azt állítja, hogy a múltad máshogyan történt, mint kellett volna, akkor valószínű, hogy tökéletlennek vagy egyenesen fájdalmasnak látod a múltadat. Ha a hang azt mondja neked, hogy a boldogságod valahol a jövőben található, nyilván azt fogod hinni, hogy valami hibádzik, valami hiányzik a jelen pillanatban. Így aztán bármi történik is éppen most, azzal szemben valamilyen fokú ellenállást tapasztalsz meg! A jelen pillanattal való szembenállás pedig arra biztat, hogy kitartóan keress a jövőben és folyamatosan abban a hitben élj, hogy a boldogság nincs itt, ebben a pillanatban.

De mi van, ha a boldogság épp itt van, ebben a pillanatban is? Megadod magadnak az engedélyt arra, hogy ezt ma felfedezd?

Amikor először találkozol ezzel a fejbéli hanggal, választhatsz egy másik lehetőséget is. Megteheted, hogy észleled a hangot anélkül, hogy más gondolatokat adnál hozzá. Állj csak meg és vedd észre, hogy gondolkodsz.

Nézz rá közvetlenül az éppen most jelenlévő gondolatra és nézd addig, amíg magától elnyugszik. Ahogy elnyugszik, te csak pihenj meg ott, abban a gondolat nélküli tágasságban.  Pár pillanatra legyél éber és légy jelen ebben a történet nélküli pillanatban.

Új lehetőséghez nyílik így út számodra.  Nem kell elhinned, hogy te ez a hang vagy. Lehetővé válik, hogy egyszerűen annak észleld, ami: egy hang, egy betanult gondolati körökből álló hurokrendszer, ami egész életedben működött, és azt mondta neked, legyen pocsék napod, légy mérges a főnöködre és folyton állj ellen annak, ami éppen történik. Ha nyitott vagy erre az új lehetőségre, akkor egyszerűen csak kezdd el észrevenni, ha egy nézőpontot elkezdesz hangsúlyozni. Pihenj meg nézőpontok nélkül egy rövid pillanatra. Maradj éber és légy a jelen pillanat tudatában a történeted nélkül. Tedd ezt meg napjában többször, amikor csak lehet. Ahogy ezt egyre többször megtapasztalod, a pillanat magától egyre hosszabb és hosszabb lesz. Megszereted majd ezt a csendes elmében való pihenést. A csendben olyan nagy békesség van. Olyan békesség, amilyet semmilyen gondolat nem adhat, főként hogy a felbukkanó gondolatok sokszor épp azt emelik ki, hogy a dolgok mennyire nem úgy vannak, ahogyan lenniük kéne. A szenvedést az okozza, ha hiszel a folyamatos kommentálásnak. Többé nem kell ennek kiszolgáltatnod magad.

Ahogy napközben röviden megpihensz a jelen pillanatban, vedd észre, mi történik a testedben. Hozd a figyelmedet a testedben lévő eleven tágasságba. Ott pihenjen meg a figyelmed. Ha a történetedből kihangsúlyozol gondolatokat, érzelmi hullámokat keltesz a mellkasodban és a gyomrodban. Felbukkanhat szorongás, feszültség, stressz, szomorúság, harag és más érzések. Amikor történet nélkül pihensz meg pár pillanatra, ezeket az érzéseket közvetlenül érzékeled, anélkül, hogy elemeznéd vagy értelmeznéd őket. Még azt az értelmezést se add hozzájuk, hogy „félelem” vagy „harag”. Hagyd, hogy az energia név nélkül jelenjen meg és csillapodjon el a maga természetes módján, történet nélkül. Ezzel lehetővé válik ezeknek az érzelmeknek, hogy jöjjenek és menjenek, anélkül, hogy a fejedben lévő történetek megakasztanák őket.

Gyerekként nem tanítottak meg minket arra, hogyan kell érezni az érzéseket. Csak gondolkodni tanítottak, arra, hogyan kell átgondolni mindent, és újra meg újra csak gondolkodni.  Vedd észre, hogy a folytonos gondolkodás nem eredményez megengedést és megértést. Nem segít téged mély megértéshez és gyógyuláshoz. Csak ahhoz vezet, amihez eddig is vezetett: még több gondolkodáshoz. Ez a gondolkodás csak egy sor emlék. Hát nem furcsa, hogy mindig csak ez a jelen pillanat létezik, a hangot pedig csak a múltban vájkálás és a jövőben kutatás érdekli? Ez a hang vagy te? Egy sor gondolat vagy csupán?

Tartsd meg a gondolkodást a gyakorlati kérdések számára, mint például arra, hogyan végezd a munkád, írd össze a bevásárló listát, tanulj valami újat, olvass el egy könyvet és beszélgess a barátoddal.

Ha a fejbéli hang újra elkezd kritizálni, bírálni, hibáztatni, panaszkodni, megint kiteszi a boldogságot a jövőbe és feltépi a múlt sebeit, csak vedd észre és lépj vissza a nyugalom állapotába, tarts pihenőt. Ezek a gondolatok meg fognak jelenni. Ne vedd különösebben magadra őket, amikor jönnek. Hagyd őket olyannak lenni, amilyenek. Ne akard megváltoztatni őket, ne adj szavakat hozzájuk, ne próbáld elemezni őket. Te csak térj vissza a nap folyamán újra meg újra a rövid pillanatnyi pihenők adta nyugalomhoz és örömhöz.

Amikor így, a nap során igen gyakran megpihensz a történetek nélkül (annyiszor, ahányszor csak eszedbe jut), és közvetlenül érzékeled az érzeteket, könnyebb lesz egyszerűen létezni. Könnyebb lesz élvezetesnek érezni a csendet és élvezetesnek érezni a jelen pillanatot, úgy, ahogy éppen van.

Ezt a bejegyzést az előző Living Enquiries weboldalról teszik közzé

Félelemmentesen élni

Scott Kiloby írása. Fordította: Oravecz Andrea.  

Félelemmentesen élni nem azt jelenti, hogy félelem nélkül élünk, hanem hogy hagyjuk, hogy a félelem szabadon felbukkanjon, és meglátjuk, hogy semmi fenyegető, félelmetes nincs benne, akárhogyan is nézegetjük. A legtöbb félelem pszichológiai természetű. Vagyis nem valamilyen konkrét, fizikai fenyegetésből fakadnak, hanem kizárólag pszichológiai jellegűből. És ezek a félelmek nem keverendők össze az ösztönös félelemmel, melyet akkor érzünk, amikor pl. üldöznek minket, vagy majdnem elgázol egy autó.

Az emberi életet ez a nem valós pszichológiai félelem irányítja. Mindezt pedig szavak, képek, érzések, érzetek formájában teszi. Ahogy egyenként ránézünk a felbukkanó szavakra, képekre, érzésekre, érzetekre, meglátjuk és meg is éljük, hogy egyikük sem valós, konkrét fenyegetés. Valódi, konkrét fenyegetést, veszélyt sehol nem lehet találni. Az önvizsgálati folyamat pedig lehetővé teszi, hogy a félelemnek nevezett energia szabadon megélődhessen és önmagától áthaladjon, akadály nélkül.

Ahogy megengedődik, hogy a félelem szabadon felbukkanjon, mert sehol nem található rávetülő fenyegetés, az elme nem akarja már annyira „birtokba venni” a félelemnek megtanult energiát. És az energia sem akarja birtokba venni az elmét; nincs milyen történethez, értelmezéshez, címkéhez hozzátapadnia. És fokozatosan, egyre kevésbé is bukkan fel, előfordul, hogy teljesen eltűnik a megtapasztalásainkból.

Félelemmentesen élni nem azt jelenti, hogy elkerüljük a félelmet, vagy úgy teszünk, mintha nem félnénk, hisz ez csupán megjátszás lenne. És a félelemnek sosem vetne véget. Félelemmentesen élni azt jelenti, hogy minden félelemmel elme és test szinten szembenézünk, és sehol nem találjuk meg benne a fenyegetést. Számomra ez bizonyult az egyetlen, közvetlen útnak a szabadság felé, minden más elkerülés, elmenekülés vagy megjátszás. Élj velem félelemmentesen. Engedd meg, hogy a szeretet természetes módon átvegye a félelem helyét.

Ezt a bejegyzést az előző Living Enquiries weboldalról teszik közzé