Home » Blog » Amikor a Spiritualitás Elaltat és Eltompít (és még csak nem is tudunk róla)

Amikor a Spiritualitás Elaltat és Eltompít (és még csak nem is tudunk róla)

Scott Kiloby írása. Fordította: Oravecz Andrea.  

Amikor a spirituális tippek és közhelyek édes dala elaltat minket, könnyen arra ébredhetünk, hogy ezek a hipnotikus melódiák eltompítják érzékeinket és érzelmeinket. A spirituális elkerülés nem csak egy divatos új frázis. Valószínűleg a legéletbevágóbb beszélgetés, amit egymással megejthetünk, miközben összejövünk ezen az út nélküli úton az élet felé. Legegyszerűbb meghatározása szerint a spirituális elkerülés az elme használata arra, hogy elkerüljük azt, hogy éreznünk kelljen.

Ó, az ígéret, amit a szavak kínálnak… Olyan könnyű kimondani őket. A legékesszólóbb módokon lehet rendezgetni őket. A szívünkhöz szólnak. Mély szinten rezonálhatnak. Érezhetjük a rezgésüket. Mindez csodálatos. A kifejezés szépsége. Művészek, költők és dalszövegírók évszázadok óta tudják ezt, és kitermeltek olyan kifejezéseket, melyektől elalélunk, reménykedünk és álmodozunk. És természetesen megvan a spirituális költészetnek is a helye, mivel megvan a maga átalakító hatása. Csupán már bizonyos szavak meghallása áthatolhat dolgokon, olyan tisztánlátást előidézve, mely ismeretlen volt a szavak meghallása előtt.

De a spirituális szavak túl gyakran valami mást tesznek, valami akaratlan dolgot. Legnagyobb akadályunkká válnak!

A saját tapasztalatomban, és a számtalan ember életében, akikkel együtt dolgoztam, a spirituális szavak oly sokszor oly könnyen válnak búvóhellyé, látszólagos megérkezési ponttá. Sokkal könnyebb a valóságról vagy az Igazságról beszélni, mint ténylegesen csupaszon, nyitottan és sebezhetően élni az életünket, kitéve annak, ami ténylegesen pillanatról-pillanatra megjelenik. Nem csoda, hogy elrejtőzünk ezekben a szavakban. Könnyebb az Igazságról beszélni, mint ténylegesen együtt lenni azzal a fájdalommal, összehúzódással, nyugtalansággal, érzelemmel vagy unalommal, ami akkor jelenik meg, amikor a spirituális ígéretek altatódalát üresnek látjuk. Könnyebb azt mondani, hogy „Minden Egy”, mint hagyni, hogy a dualisztikus kapcsolat, minden nyomógombjával együtt, kapu legyen valami mélyebb felé, mint egy ilyen kétszavas frázis, valami igazán sebezhető és szeretetteli felé. Nem igazán láttunk át a történetmesélésünkön, ha ezekbe a spirituális frázisokba kapaszkodunk. Egyszerűen csak a személyes történetmesélés lecserélődött spirituális történetmesélésre. Ez egy helyettesítő játszma, újabb mód arra, hogy megvédjük magunkat attól a sebezhetőségtől, hogy hiteles emberi életet éljünk annak minden szépségével és rútságával, örömével és bánatával, hullámhegyével és-völgyével.

Dolgoztam olyan emberekkel, akik vég nélkül beszéltek nekem arról, milyen csodálatos a jelenlét, vagy a valóság így, a valóság úgy, vagy hogy a spirituális gyakorlatuk célja elérni valamilyen állapotot, amit kivetítettek egy halott vagy élő gurura. Én csak hallgattam és hallgattam, arra a pillanatra várva, amikor abbahagyják, hogy megkérdezzem tőlük: mi folyik itt valójában? Mit keresel? És ha megállnál egy pillanatra és tényleg éreznéd azt a fájdalmat, összehúzódást, nyugtalanságot, érzelmet vagy kereső energiát, és hagynád csak lenni, még mindig énekelnéd ezt a dallamot? Még mindig ennyire a fejedben lennél? Még mindig papagájként ismételgetnéd a legújabb, legnagyszerűbb fogalmi keretet vagy tanácsot, amit a legutóbb a városba érkezett tanítótól hallottál? Mi történne, ha abbahagynád az elmélkedést a spirituális szintekről, és arról, hogy milyen szinten vagy te és a tanítód?

Igazából mi mást ígérnek a spirituális nyelvezeteink, vallásaink, politikai vagy világnézeteink, mint a védelmet attól a fájdalomtól, hogy tévedünk? Nem azért ragaszkodunk annyira hozzájuk, hogy megvédjük és óvjuk magunkat annak fájdalmától, hogy azt látjuk, igazából egyáltalán nincs fogalmunk arról, mi igaz valójában? Látni ezt a kártyavárat összedőlni kétségtelenül ijesztő. És így inkább szerelmesek maradunk ugyanabba a dalba, újra és újra ismételgetjük, remélve, hogy senki nem fogja lerombolni hiedelmeinket, vagy próbára tenni a komfort zónánkat és éreztetni velünk, hogy mi is rejlik valójában mindez mögött. Többnyire félelem.

Mi történne, ha ráébrednél, hogy ez az egész keresési-játék, a megvilágosodástól kezdve, a jobb közérzeten, intellektuális bizonyosságon át, a magad vagy mások megváltoztatásáig bármi, igazából csak valaminek az elfedésére való? Egy mód arra, hogy elkerüld, hogy érezned kelljen AZT, bármi legyen is AZ a testedben.

Nem állítom, hogy az egész emberiség nevében beszélek. Nem akarok valamiféle prédikáló tekintély lenni. Csak próbállak egy kicsit húzni, vagy legalább szeretettel tüzet gyújtani benned, és addig életben tartani ezt a tüzet és együtt ülni veled, amíg minden, amit te és én elkerültünk, felszínre kerül és szabaddá válik. Így szerethetjük egymást, de nem azon a kapaszkodó, rászoruló módon. Nem, érett módon, ami lehetővé teszi, hogy tényleg önmagunk legyünk, bárhogy is jelenik ez meg, teljes megbocsátással és együttérzéssel minden iránt, ahogy az megtörténik.

Ez nem arról szól, hogy valami hamis hegytetőn állunk és kinyilvánítjuk az igazságot az elkerülésről. Ez olyan üres lenne, mint a fehér tér ezek mögött a szavak mögött. Saját tapasztalatomból beszélek. Beszélgetésre hívlak, meghívót küldök a vizsgálódásra. Én magam is csináltam ezt az elfedő manővert. És mások eléggé szerettek ahhoz, hogy továbbra is minden pillanatban hívtak ki az álomból, így szembe tudtam nézni a háttérben figyelemért kiáltó emberi mivoltommal. Sok olyan ember nevében is szólok, akikkel együtt dolgoztam, és akiknek nincs hangjuk szólni. Úgy találták, hogy az elfedő manőver a saját tapasztalásukban is megtörténik.

Figyelek embereket, amint kezdenek igazán mélyre menni, csak hogy utána visszatérjenek és belekábuljanak az elme legújabb spirituális altatódalába, a legújabb fogalmi keretbe. Látok oly sok másokat, akik nyíltan vagy burkoltan állítják, hogy felébredtek, vagy „végeztek” a kereséssel, csak hogy azt találjam, hogy amikor elkezdenek az önvizsgálatokkal vizsgálódni, igazi fájdalom bukkan a felszínre. És sokan körülbelül ekkor menekülnek el. Az egész olyan tudattalan. De ez a tudattalanság nem azt jelenti, hogy nem kiabáljuk ki, amikor látjuk.

Meg se tudom számolni, hányszor vártam, hogy valaki abbahagyja a legújabb spirituális dal, vers vagy fogalmi keret éneklését, vagy abbahagyja annak állítását, hogy „megcsinálta”, csak hogy úgy találjam, olyan régi gyerekkori fájdalom rejlik az egész mögött, amivel sosem foglalkoztak, sosem látták szívesen, sosem adtak teret neki, hogy lélegezzen és legyen. Amikor ez az egész fecsegés abbamarad, akkor kezdődik a zsigeri szintű őszinteség. Kicsordulnak a könnyek. A zokogás a felszínre tör. Nincs hová bújnia az önvédelem régi érzésének. A szavak már nincsenek ott, hogy elfedjék. És így előjön a fájdalom. Végül, és hála Istennek, előjön. Ez emberi dolog, teljes egészében. Csak akkor jelenik meg, ha az egész mágikus gondolkodás a magasabb transzcendens állapotokról és az Istennel való újraegyesülésről leáll egy pillanatra. És ezekben a pillanatokban, amikor mélyen átérezzük ezt a fájdalmat, és lehetővé tesszük, hogy felszabaduljon, lehetőség van kézzelfogható átalakulásra azokból a gyerekkori sebekből, változásra abban, ahogy mindent megtapasztalunk, olyan változásra, amit sosem lehet igazán szavakkal megragadni, mindegy milyen mélyenszántóan vagy varázslatosan hangzanak is.

Ekkor végül megtörténhet a mély önvizsgálat. Nem az a fajta vizsgálat, ami bármit is ígér, hanem ami mindent felszínre hoz, még az üres ígéreteket is, hogy a fájdalom az lehessen, ami (mulandó energia), és aztán édes halált halhasson, hogy valami új születhessen. Új életmód, ami már nem a rejtőzködésről szól. Ez az emberi dolog, ami végül fényre kerül, örökre véget vet az elkerülés játszmájának.

Ezt a dolgot mindenki érzi, az édesanyádtól kezdve a főnöködön, szomszédodon át az ellenségedig. Ez az, ami közös bennünk. A spirituális nyelv terén nincs bennünk közös. Az „igazságot” egy mozgó céltábla jelképezi. Az igazság más meghatározását fogod hallani minden szájból. Nagyon ritkán tudunk megegyezni abban, hogy mi az igazság vagy Isten, az elme szerint. De az elfedő manőver közös bennünk. Jobban akarjuk érezni magunkat. Nem akarunk fájdalmat érezni. Csak pozitív érzelmeket akarunk, a negatív cuccot nem. Mindez olyan tudattalan és mégis olyan nyilvánvaló majdnem mindannyiunk számára. Itt kezdődik az elfedő manőver, amikor túl akarunk lépni rajta, ahelyett, hogy együtt maradnánk azzal, ami a pillanatban van. És az elfedés addig folytatódik, amíg kábultak maradunk a legújabb arról szóló dallamoktól, hogy mi az igazság, vagy hogyan működik a valóság, eltompítva a mögötte rejlő emberi természetet.

Még a legmegvilágosodottabban hangzó nem-duális szavak is lehetnek elfedő manőverek. A felszínen úgy tűnik, az élet teljességét, valami transzcendenst szólítanak meg. És a beszélő gyakran igazán hisz benne, mély meggyőződéssel, vagy azt mondja: „ez csak Isten vagy az élet, ami rajtam keresztül szól.” Mi van, ha nem az élet vagy Isten szól rajtad keresztül? Mi van, ha Isten egyáltalán nem írta alá ezt az elmejátszmát? Mi van, ha az aktuális szavak csak módszerek, amikkel bolondítjuk magunkat, vagy visszaaltatjuk magunkat a bizonyosság valami hamis érzésébe? Ha így van, ezek a szólamok nem fognak megmenteni minket a fájdalomtól. És semmi más sem. A fájdalom újra és újra vissza fog térni, amíg szembe nem nézünk vele és már nem kerüljük el. Az eget rengető spirituális élmények sem fognak megmenteni minket, ha tetszetős, szépen becsomagolt tanácsokká alakítjuk, olyan helyekké, ahol újra elbújhatunk.

Míg ezzel foglalkozunk, adjuk hozzá a spirituális kerülőút tüzéhez ezeket a szavakat: tudatosság, tudat, túljutás, felébredés, szeretet, a pillanatban élni, a most, az abszolút, stb. És adjuk hozzá az összes filozófiánkat és tudományos elméleteinket, amik kiokosítanak minket a részecskékről és kvantum-elméletekről, de egy lépést sem teszünk a sebezhetőség felé.

És igen, még az „együtt lenni azzal, ami van” szólam is lehet saját maga kerülőútja, mivel ez is csupán egy szócsoport. Végül is semmilyen én nincs ott, aki együtt lehetne azzal, ami van. Csak ez a szólam van, a legújabb divatként ismételgetve önmagát, a legújabb mód arra, hogy eltompítsa az érzékeket. Amikor eldobjuk ezeket a szavakat, és már nincsenek szavaink arra, amit ténylegesen a testünkben érzünk, túljutunk ezen a nagyon divatos „együtt lenni azzal, ami van” szólamon, hogy ténylegesen együtt legyünk azzal, ami van. Ez a kifinomult kerülőút talán a legmakacsabb és legbecsapósabb. Emberek évekig énekelhetik ezt a dallamot, hogy együtt vannak azzal, ami van, anélkül, hogy látnák, hogy maga a szólam csak egy újabb mentális becsapás. Manapság a Facebook-on és az elkerülésről szóló spirituális könyvekben cicomázgatják ezt a divatos szólamot. És személy szerint együtt voltam e szólam néhány leghangosabb szószólójával (tanítókat is beleértve), akik harcba szálltak velem, amikor arra hívtam őket, hogy ne használják mentsvárként ezeket a szavakat, és legyenek együtt azzal, ami ténylegesen felbukkan, amikor abbahagyják, hogy mentálisan győzködik magukat arról, hogy a pillanatban élnek azzal, „ami van.” A harc az elkerülésre, önmagunk bolondítására, az elpalástolásra való hajlamunkból ered.

Egyszerűen kényelmesebben érezzük magunkat a leírásokban, mint a testünkben. És a „nincs test” vagy „a test nem én vagyok” szólamokkal sem kerüljük el a mentsvárba menekülést. A testünk akkor is emlékszik a nyomógombokra, amikor az elménk belekábul ezekbe az éntelenségről szóló divatos frázisokba. A testünk továbbra is egész könnyen bekattan, amikor eldobjuk ezeket a frázisokat és ténylegesen érezzük a reakciókat azokra a különféle ingerekre, amiket a kapcsolatokban, nézeteltérésekben, a mindennapos munkahelyi kihívásokban és az élet minden más pillanatában találunk, amikor a legenyhébb unalmat, szorongást, szomorúságot, dühöt, szégyent, bűntudatot vagy kétséget is érezzük. Az indok, amit ismerek arra, hogy ez a konkrét frázis egy becsapás, ez: minden olyan ember szemében, akivel dolgoztam, és aki már nem támaszkodott erre a frázisra és mélyen a testébe merült, a szólam elvesztette vonzerejét. A dal édes halált halt. Csak egy másik önvédelmi frázisnak látjuk. És ezen a ponton már nincs rá szükség menedékhelyként.

A testünk olyan gazdag. Mély felfedezésekre váró univerzum. De oly gyakran maradunk elszakadva gazdagságától azáltal, hogy a fejünkben maradunk a legújabb frázisokkal és tanácsokkal. Nagyon megéri felfedezni belül és a fájdalom közepében ezt a gazdagságot.

Semmi sem fog megmenteni minket, mert nincs is szükségünk megmentésre. Semmi baj nincs velünk. Semmi megváltoztatni való a kilétünket illetően. Az egyetlen szükséges dolog az, hogy a kábítást annak lássuk, ami, egy elfedő manővernek, és hogy ne tompítsuk többé a testet. Az elkerülés itt ér véget. És a keresés is. Ez a fajta mély vizsgálódás önmagában válik a jutalommá.

Engedd magadhoz ezt a gyógyulást. Ez valódi átalakulás. Olyan seben gyógyulnak be ettől, amik éveken át újra meg újra felszakadtak, olyan történetek, amiket újra meg újra, ismételten lejátszottál a fejedben.

Az élet elkezd egyre erőfeszítés-mentesebbnek tűnni. Ha ilyen módon pihensz bele a jelen pillanatba, minden képzeletet felülmúló mélységű szabadságra találsz. Valóban belelazulsz abba, ami van, bármibe, ami éppen történik. Ez a valódi elfogadás. Az emberileg lehetséges legmélyebb meghajlás a valóság előtt. A fejedben lévő hang, ha észreveszed, nem igazán híve a meghajlásnak és elfogadásnak. A panaszkodásnak, hibáztatásnak, kritizálásnak, önvádnak a híve és annak, hogy mindig neki legyen igaza. Add meg magadnak a pihenőt a mai napon, amilyen gyakran csak lehet. Vedd észre a történetet, lazíts pár pillanatig és érezd az érzéseket közvetlen módon. Csak legyél, élvezd az életedet ebben a pillanatban, úgy, ahogyan van.

Ezt a bejegyzést az előző Living Enquiries weboldalról teszik közzé

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük